Sokszor megkapjuk a hozzátartozóktól, hogy nem foglalkozunk eleget az ellátottjainkkal. Felháborodott internetes véleményekben fakadnak ki. Eközben hozzánk nem is érkezik hivatalos panasz az adott ügyben, és az ellátott is boldogan elvan nálunk. Ezzel nehéz mit kezdeni, de mindenkire figyelünk, mi még a mérges hozzátartozókra is. Lássuk tehát az érem másik oldalát!
Az idősotthoni ellátást könnyű kritizálni, de kevesen látják a számok mögött rejlő kemény valóságot. Magyarországon a Szociális törvény szerint egy intézménynek, amely ápolást-gondozást nyújt, 100 gondozottra 24 gondozót kell biztosítania. Ez, mivel nálunk az átlaghoz képest kicsi blokkok vannak, azt jelenti, hogy 10 főre 2,4 gondozót kell foglalkoztatnunk. Ebből a dolgozók 80%-ának szakképzett ápolónak kell lennie, a maradék pedig szakképzetlen segítő.
Nem egy főre, hanem 10-re jut tehát kicsit több mint 2 fő gondozó! A valóságban pedig a helyzet még ennél is jóval bonyolultabb. A munkaerőpiacon rendkívül nehéz szakképzett ápolószemélyzetet találni, hiába versenyképesek a béreink. Ráadásul a dolgozók jelentős időt töltenek távolléttel: átlagosan 25-30 nap szabadság, plusz 15 nap táppénz, valamint a gyermek utáni pótszabadság évente akár két hónap kiesést jelent minden munkavállalónál. Ezt mi természetesen áthidaljuk, de így jelentősen megnövekednek a terheink.
Ráadásul 24 órás ellátást nyújtunk, azaz 3 db nyolcórás műszakot kell kiállítanunk a meglevő állományból. Emellé jön a mentálhigiénés kolléga, a takarító, stb.
Mit jelent ez a gondozott számára? Körülbelül egy órát naponta – ebbe bele kell férnie az étkeztetésnek, fürdetésnek, pelenkacserének, gyógyszerelésnek, és még a mentális foglalkoztatásnak is. Egy óra – mindezekre összesen! Felháborító? Szerintünk is az, de mi mást tehetnénk, mint hogy kihozzuk ebből az emberi maximumot?
Hogyan gondolhatja azt józan ésszel bárki, hogy ebbe belefér az, hogy minden alkalommal azonnal tisztába tesszük például az ellátottat? A napi 3 pelenkázás alap, de fizikai képtelenség azonnal szaladni. Van, hogy az illetőnek várnia kell a sorára.
Amikor pedig egy hozzátartozó azt hiányolja, hogy nem azonnal mentünk oda az idős rokonához, akkor valójában azt kéri, hogy a többi ápolttal ne foglalkozzunk. Ha mindig azonnal rohanunk, akkor másokra egyáltalán nem jut idő!
Nem arról van szó, hogy ne akarnánk jobban. Az Aranybárka Egyesület intézményeiben az elmúlt 30 évben számtalan fejlesztést vezettünk be, hogy a gondozottak életminőségét javítsuk. Építkezések, bővítések, fejlesztések, rengeteg beszerzés és korszerűsítés.
Mégis, ezek a számok és a törvényi szabályozások világosan mutatják: ennek az ellátásnak ebben a formában egyszerűen vannak fizikai és szakmai korlátai.
Nem beszélve azokról a demens embertársainkról, akik – nem tehetnek róla szegények – összekenik a falat fekáliával, levetik a ruháikat, és felhúzzák másokéit. A gondozóink folyamatosan rohannak egyik szobából a másikba, de osztódni még ők sem tudnak.
A gondozás szívvel-lélekkel végzett munka, de a papíron jól hangzó normák mögött a valóság gyakran szoros órarendet, gyors mozdulatokat, és kreatív megoldásokat jelent – mert minden egyes perc számít a gondozott életében.
Ez az idősotthoni ellátás teszi lehetővé, hogy a családok pénzt keressenek és pihenjenek. Vannak más megoldások is, csak azoknak ára van. A választás szabad!
A következő részben az otthonápolásról mint alternatíváról (?) lesz szó, aztán belemegyünk a demensek ellátásának szakmai kérdéseibe is.
Az idősotthoni ellátást könnyű kritizálni, de kevesen látják a számok mögött rejlő kemény valóságot. Magyarországon a Szociális törvény szerint egy intézménynek, amely ápolást-gondozást nyújt, 100 gondozottra 24 gondozót kell biztosítania. Ez, mivel nálunk az átlaghoz képest kicsi blokkok vannak, azt jelenti, hogy 10 főre 2,4 gondozót kell foglalkoztatnunk. Ebből a dolgozók 80%-ának szakképzett ápolónak kell lennie, a maradék pedig szakképzetlen segítő.
Nem egy főre, hanem 10-re jut tehát kicsit több mint 2 fő gondozó! A valóságban pedig a helyzet még ennél is jóval bonyolultabb. A munkaerőpiacon rendkívül nehéz szakképzett ápolószemélyzetet találni, hiába versenyképesek a béreink. Ráadásul a dolgozók jelentős időt töltenek távolléttel: átlagosan 25-30 nap szabadság, plusz 15 nap táppénz, valamint a gyermek utáni pótszabadság évente akár két hónap kiesést jelent minden munkavállalónál. Ezt mi természetesen áthidaljuk, de így jelentősen megnövekednek a terheink.
Ráadásul 24 órás ellátást nyújtunk, azaz 3 db nyolcórás műszakot kell kiállítanunk a meglevő állományból. Emellé jön a mentálhigiénés kolléga, a takarító, stb.
Mit jelent ez a gondozott számára? Körülbelül egy órát naponta – ebbe bele kell férnie az étkeztetésnek, fürdetésnek, pelenkacserének, gyógyszerelésnek, és még a mentális foglalkoztatásnak is. Egy óra – mindezekre összesen! Felháborító? Szerintünk is az, de mi mást tehetnénk, mint hogy kihozzuk ebből az emberi maximumot?