Levetkőzik a folyosón.
Saját ürülékét a falra keni.
Kioldozza a szakszerűen rögzített, ön- és közveszélyes társát.
Éjszaka órákon át bolyong.
Folyamatosan veszélyezteti saját testi épségét. Még „örülhetünk”, ha csak a sajátját.
És ez még csak néhány példa.
A demencia nem „kedves öregkori feledékenység”, hanem egy súlyos, sokszor kiszámíthatatlan állapot, amely folyamatos felügyeletet igényel. Egy súlyos demens embert egyetlen percre sem lehet valóban magára hagyni. Aki ezt kétli, vigye haza egy napra – és próbálja meg levenni róla a szemét akár csak tíz percre.
Csoportos, intézményi ellátásban, a jelenlegi jogi és létszámkeretek között nem lehet olyan értelemben „idilli” és korlátlanul személyre szabott gondozást biztosítani, ahogyan azt sok naiv elképzelés sugallja. Nem azért, mert ne akarnánk. Hanem mert a valóság nem így működik.
A demens ellátás szabályokhoz, keretekhez, protokollokhoz kötött. Nem kegyetlenségből, hanem biztonságból. Egy intézményben nem egy ember van, hanem sok. Ha nincs struktúra, ha nincs következetesség, akkor nemcsak az adott gondozott, hanem a többiek is veszélybe kerülhetnek.
Az Aranybárka Egyesület szakképzett munkatársai nap mint nap olyan helyzeteket kezelnek rutinszerűen, amelyek egy családtag számára sokkolóak lennének. Nem érzelmetlenek vagyunk – hanem tapasztaltak. Tudjuk, mikor kell határozottnak lenni. Tudjuk, mikor kell szabályt tartani. Tudjuk, hogy a méltóság nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk valakire, aki már nem képes biztonságosan dönteni.
A demens betegek ellátása az egyik legnehezebb terület a szociális szakmában. Fizikailag, mentálisan, érzelmileg is.
És a legfontosabb: ez nem „kényelmi szolgáltatás”. Ez folyamatos, felelősségteljes, sokszor krízishelyzeteket kezelő szakmai munka.
A kemény igazság az, hogy a demencia nem szép. Nem könnyű. Nem idilli.
De mi itt vagyunk – és vállaljuk. Minden nap.
