A kemény igazság a demens betegek ápolásáról

Otthon sokszor csak annyit lát a család: „olyan kis bágyadt lett”, „kicsit feledékeny”, „elesett szegény”. A demencia azonban nem romantikus feledékenység. A demencia a súlyosabb stádiumban olyan viselkedéseket hozhat felszínre, amelyeket ép ésszel szinte lehetetlen elképzelni.

Levetkőzik a folyosón.
Saját ürülékét a falra keni.
Kioldozza a szakszerűen rögzített, ön- és közveszélyes társát.
Éjszaka órákon át bolyong.
Folyamatosan veszélyezteti saját testi épségét. Még „örülhetünk”, ha csak a sajátját. 

És ez még csak néhány példa.

A demencia nem „kedves öregkori feledékenység”, hanem egy súlyos, sokszor kiszámíthatatlan állapot, amely folyamatos felügyeletet igényel. Egy súlyos demens embert egyetlen percre sem lehet valóban magára hagyni. Aki ezt kétli, vigye haza egy napra – és próbálja meg levenni róla a szemét akár csak tíz percre.

Csoportos, intézményi ellátásban, a jelenlegi jogi és létszámkeretek között nem lehet olyan értelemben „idilli” és korlátlanul személyre szabott gondozást biztosítani, ahogyan azt sok naiv elképzelés sugallja. Nem azért, mert ne akarnánk. Hanem mert a valóság nem így működik.

A demens ellátás szabályokhoz, keretekhez, protokollokhoz kötött. Nem kegyetlenségből, hanem biztonságból. Egy intézményben nem egy ember van, hanem sok. Ha nincs struktúra, ha nincs következetesség, akkor nemcsak az adott gondozott, hanem a többiek is veszélybe kerülhetnek.

Az Aranybárka Egyesület szakképzett munkatársai nap mint nap olyan helyzeteket kezelnek rutinszerűen, amelyek egy családtag számára sokkolóak lennének. Nem érzelmetlenek vagyunk – hanem tapasztaltak. Tudjuk, mikor kell határozottnak lenni. Tudjuk, mikor kell szabályt tartani. Tudjuk, hogy a méltóság nem azt jelenti, hogy mindent ráhagyunk valakire, aki már nem képes biztonságosan dönteni.

A demens betegek ellátása az egyik legnehezebb terület a szociális szakmában. Fizikailag, mentálisan, érzelmileg is.

És a legfontosabb: ez nem „kényelmi szolgáltatás”. Ez folyamatos, felelősségteljes, sokszor krízishelyzeteket kezelő szakmai munka.

A kemény igazság az, hogy a demencia nem szép. Nem könnyű. Nem idilli.

De mi itt vagyunk – és vállaljuk. Minden nap.

„Felháborító, nem foglalkoznak a Mamával!”

Sokszor megkapjuk a hozzátartozóktól, hogy nem foglalkozunk eleget az ellátottjainkkal. Felháborodott internetes véleményekben fakadnak ki. Eközben hozzánk nem is érkezik hivatalos panasz az adott ügyben, és az ellátott is boldogan elvan nálunk. Ezzel nehéz mit kezdeni, de mindenkire figyelünk, mi még a mérges hozzátartozókra is. Lássuk tehát az érem másik oldalát!

Az idősotthoni ellátást könnyű kritizálni, de kevesen látják a számok mögött rejlő kemény valóságot. Magyarországon a Szociális törvény szerint egy intézménynek, amely ápolást-gondozást nyújt, 100 gondozottra 24 gondozót kell biztosítania. Ez, mivel nálunk az átlaghoz képest kicsi blokkok vannak, azt jelenti, hogy 10 főre 2,4 gondozót kell foglalkoztatnunk. Ebből a dolgozók 80%-ának szakképzett ápolónak kell lennie, a maradék pedig szakképzetlen segítő.

Nem egy főre, hanem 10-re jut tehát kicsit több mint 2 fő gondozó! A valóságban pedig a helyzet még ennél is jóval bonyolultabb. A munkaerőpiacon rendkívül nehéz szakképzett ápolószemélyzetet találni, hiába versenyképesek a béreink. Ráadásul a dolgozók jelentős időt töltenek távolléttel: átlagosan 25-30 nap szabadság, plusz 15 nap táppénz, valamint a gyermek utáni pótszabadság évente akár két hónap kiesést jelent minden munkavállalónál. Ezt mi természetesen áthidaljuk, de így jelentősen megnövekednek a terheink.

Ráadásul 24 órás ellátást nyújtunk, azaz 3 db nyolcórás műszakot kell kiállítanunk a meglevő állományból. Emellé jön a mentálhigiénés kolléga, a takarító, stb. 

Mit jelent ez a gondozott számára? Körülbelül egy órát naponta – ebbe bele kell férnie az étkeztetésnek, fürdetésnek, pelenkacserének, gyógyszerelésnek, és még a mentális foglalkoztatásnak is. Egy óra – mindezekre összesen! Felháborító? Szerintünk is az, de mi mást tehetnénk, mint hogy kihozzuk ebből az emberi maximumot?

Hogyan gondolhatja azt józan ésszel bárki, hogy ebbe belefér az, hogy minden alkalommal azonnal tisztába tesszük például az ellátottat? A napi 3 pelenkázás alap, de fizikai képtelenség azonnal szaladni. Van, hogy az illetőnek várnia kell a sorára. 

Amikor pedig egy hozzátartozó azt hiányolja, hogy nem azonnal mentünk oda az idős rokonához, akkor valójában azt kéri, hogy a többi ápolttal ne foglalkozzunk. Ha mindig azonnal rohanunk, akkor másokra egyáltalán nem jut idő!

Nem arról van szó, hogy ne akarnánk jobban. Az Aranybárka Egyesület intézményeiben az elmúlt 30 évben számtalan fejlesztést vezettünk be, hogy a gondozottak életminőségét javítsuk. Építkezések, bővítések, fejlesztések, rengeteg beszerzés és korszerűsítés. 

Mégis, ezek a számok és a törvényi szabályozások világosan mutatják: ennek az ellátásnak ebben a formában egyszerűen vannak fizikai és szakmai korlátai.

Nem beszélve azokról a demens embertársainkról, akik – nem tehetnek róla szegények – összekenik a falat fekáliával, levetik a ruháikat, és felhúzzák másokéit. A gondozóink folyamatosan rohannak egyik szobából a másikba, de osztódni még ők sem tudnak. 

A gondozás szívvel-lélekkel végzett munka, de a papíron jól hangzó normák mögött a valóság gyakran szoros órarendet, gyors mozdulatokat, és kreatív megoldásokat jelent – mert minden egyes perc számít a gondozott életében.

Ez az idősotthoni ellátás teszi lehetővé, hogy a családok pénzt keressenek és pihenjenek. Vannak más megoldások is, csak azoknak ára van. A választás szabad!

A következő részben az otthonápolásról mint alternatíváról (?) lesz szó, aztán belemegyünk a demensek ellátásának szakmai kérdéseibe is. 

Az idősotthoni ellátást könnyű kritizálni, de kevesen látják a számok mögött rejlő kemény valóságot. Magyarországon a Szociális törvény szerint egy intézménynek, amely ápolást-gondozást nyújt, 100 gondozottra 24 gondozót kell biztosítania. Ez, mivel nálunk az átlaghoz képest kicsi blokkok vannak, azt jelenti, hogy 10 főre 2,4 gondozót kell foglalkoztatnunk. Ebből a dolgozók 80%-ának szakképzett ápolónak kell lennie, a maradék pedig szakképzetlen segítő.

Nem egy főre, hanem 10-re jut tehát kicsit több mint 2 fő gondozó! A valóságban pedig a helyzet még ennél is jóval bonyolultabb. A munkaerőpiacon rendkívül nehéz szakképzett ápolószemélyzetet találni, hiába versenyképesek a béreink. Ráadásul a dolgozók jelentős időt töltenek távolléttel: átlagosan 25-30 nap szabadság, plusz 15 nap táppénz, valamint a gyermek utáni pótszabadság évente akár két hónap kiesést jelent minden munkavállalónál. Ezt mi természetesen áthidaljuk, de így jelentősen megnövekednek a terheink.

Ráadásul 24 órás ellátást nyújtunk, azaz 3 db nyolcórás műszakot kell kiállítanunk a meglevő állományból. Emellé jön a mentálhigiénés kolléga, a takarító, stb. 

Mit jelent ez a gondozott számára? Körülbelül egy órát naponta – ebbe bele kell férnie az étkeztetésnek, fürdetésnek, pelenkacserének, gyógyszerelésnek, és még a mentális foglalkoztatásnak is. Egy óra – mindezekre összesen! Felháborító? Szerintünk is az, de mi mást tehetnénk, mint hogy kihozzuk ebből az emberi maximumot?

Mi van az idősotthoni ellátás mögött?

Tegyük tisztába - új sorozatunk

Amikor idősotthonról beszélünk, legtöbbször egy épületet látunk magunk előtt. Szobákat, folyosókat, ebédlőt. Sokszor az idős, elesett gondozottakat. Nem szívderítő látvány elsőre, különösen ha féltjük a szeretett hozzátartozónkat. 

A félelem, idegenkedés, sőt a kritika is érthető dolog, de lássuk, mi van az idősotthoni ellátás mögött. Mit várhatunk el jogosan, és min kell elgondolkodnunk?

Ami igazán mögötte van, az sokkal több – és sokkal nehezebb.

Magyarországon a szociális ellátórendszer megbecsülése fájóan alacsony. A szakma az egyik legrosszabbul fizetett ágazat, miközben hatalmas felelősséget hordoz. Nincs valódi, erős hatósági szakmaiság és egységes szakmai képviselet, amely stabilan kiállna az ellátók és az ellátottak mellett. Közben az egészségügyi és a szociális ágazat közötti szakadék egyre mélyül – pedig az idős emberek ellátásában a kettő elválaszthatatlan.

A világ legtöbb kultúrájában az idősek tisztelete alapérték. Még a legkevésbé civilizáltnak tartott társadalmakban is természetes, hogy az elesett, idős ember megbecsülést kap. Nálunk viszont az intézmények sokszor nehéz jogi, finanszírozási és szakmai feltételek között próbálnak helytállni.

Pedig ez a szolgáltatás nem „csak” gondozás. Ez annak a lehetősége, hogy valaki méltósággal élhesse az élete utolsó szakaszát. Hogy biztonságban legyen. Hogy ne legyen egyedül.

Mik az alternatívák?


Az otthonápolás rendkívül drága, és fizikailag-lelkileg megterhelő a családnak. Egyedül hagyni a nagymamát vagy nagypapát pedig nemcsak kockázatos – embertelen is. A családok sokszor választás nélkül maradnak.

És közben egyre kevesebben maradnak, akik valóban ott állnak az elesett ember mellett.

Mi, az Aranybárka Egyesület, a nap 24 órájában, az év 365 napján jelen vagyunk. Nem látványos munkát végzünk. Nem reflektorfényben dolgozunk. De ott vagyunk akkor is, amikor éjszaka cseng a hívó, amikor gyógyszert kell beadni, amikor csak egy kézfogásra van szükség, és akkor is, ha a nem túl gusztusos pelenkát kell kicserélni.

 

Az idősotthoni ellátás mögött emberek vannak. Felelősség. Kitartás. És hit abban, hogy az élet minden szakasza érték.

Mi az elesett ember mellett állunk. Mindig.

2483 Gárdony, Móricz Zsigmond utca 33.
E-mail: egyesulet@aranybarka.hu